Többek között az is jó a téli kertben, hogy csapatostul jönnek a tavasztól őszig  nekünk dolgozó madarak. Persze éhesen, hiszen annyira nem nagy a vonzerőnk - főleg két saját, valamint a másik kettő, a rokonságukba tartozó, de nem a rokoni kapcsolatok miatt "bejáró" macska okán -, hogy jóllakottan, csak úgy jófejségből jöjjenek látogatóba. Az elmúlt években megszokott hóhiányos teleken elég is volt megvenni a fekete, madárszotyinak nevezett eledelt, mondjuk évi több tíz kilót, és rendszeresen tömni az etetőt, a rigók simán elvoltak a kapirgálással. (A normális, emberi fogyasztásra szánt, pirítatlan cirmos szotyit a mi finnyás cinkéink nem szeretik. Állítólag másoké sem:))

Ma reggelre "Tél kapitány" (figyeljétek meg, este az összes híradó ezzel a csoda-szófordulattal lesz tele;-)) megint támadást indított ellenünk is, de legfőképpen a rigócsapatunk ellen. Szegények csak röpködtek kábán, és minden bejáratott helyet felkutattak, de mindet tizencentis hóval borítottan találták. Pánikszerűen néztem körül először a neten, hogy milyen vendégváró falatokkal lehet kedveskedni nekik. Alma, zöldségek, rizs. Ezután jött a konyhaszemle. Alma van. Zöldség van. És van egy sütőtök, kicsit punnyadt állapotban. Így az almákat és a fél sütőtököket egy kötőtűvel átszúrtam, jófajta madzagot átfűztem rajtuk, és az elmaradt karácsonyfa-díszítést  bepótlandó, a szilvafát és mogyorót díszítettem fel. A levesbe szánt zöldségek lepucolt héját jól felaprítottam, belepakoltam egy tálcába, mellé a két letornázott almát elfeleztem, és egy hótól - és valamennyire macskától - védett helyre tettem.

Az alma nagy kedvenc lett, türelmesen, sorszám húzása nélkül álltak sorban a rigófiúk, asszonyaikat néha előre engedve. A sütőtök, valószínűleg méreténél fogva, annyira nem volt szimpatikus, de bízom benne, hogy hamarosan sorra kerül. A zöldség héja pedig, hiába aprítottam, sőt, az "új konyhámban" le is fényképeztem, egyelőre a sütőtök sorsára jutott. Várja végzetét, vagyis az éhes szárnyasokat.

A cinkék, erdei pintyek, meggyvágók, zöldikék és az általuk megnevelt verebek csak ma legalább 3 pohárnyi magot betermeltek.

Mellesleg lapátoltunk és söpörtünk havat nagyjából 2 óránként (kb. 30 centi esett eddig), meg főztem savanyúkáposztából levest, meg lepénytésztát is gyúrtam, de ezek tényleg csak mellékes feladatok voltak. A tavaszi ásáskor pondrót gyűjtő rigók etetése volt a fő attrakció mára.

Nem olyan régen, alig több, mint 3 éve költöztünk a saját tervezésű lakásunkba. Ha most, a jelenlegi szabályok alapján kellene kezdeni a tervezést, biztosan lenne, amit máshogy alakítanánk, de a konyha nagyjából "egész" lett, nem nagyon változtatnék rajta semmit. Nagyjából 25 m2, majdnem négyzet, az egyik oldal hűtő-hűtő-konyhapult, a másik oldal pedig az étkezőrész, nagyanyám 80 éves konyhaasztalával és a szintén olyan korú hálószoba-garnitúrája székeivel.

Elég tárolóhelyem van, sok polccal, hatalmas, mindent elnyelő fiókokkal,  a falon sok csetresz- és fűszertárolóval, hosszas harcok után lett mosogatógépem, és a legbelső sarokban van a mosogató. Van egy 3 méteres átadópultom - az alja a konyha felől tele van "bélpoklos" polcokkal, de alapvetően  a két funkciót elválasztandó készült -, amit néha telerakok mindenféle odanemvaló dologgal, és néhány bárszékkel akár reggelizőpult is lehetne belőle. A (nekem kényelmes magasságú, emelt) munkafelület 3 részre osztott: egy nagyjából méteres részre, ahol a kávéfőző és a csodamasina lakik a csészetartó ágasfa társaságában; a tűzhely és a  mosogató közötti kb. 60 centire, ahol a kenyértartót tárolom, és rendszeresen aprítok, előkészítek; és a harmadik több mint egy méter a mosogatógép fölött, a mosogatótálca és a mikro között. Ezt eddig szintén mindenfélék - pl. a havonta egyszersem használt vízforraló - tárolására használtam, csak úgy üresen széplett, vagy a mikrózandó ételek várták ott a sorukat.

Aztán a hétvégén unalmamban száraztészta-gyártó kisiparossá váltam, de nem volt kedvem megbontani a kávéfőző-csodamasina társulatot - illetve nem volt kedvem ezerrel pakolni már megint -, és vasárnap egy hirtelen ötlet alapján a nyújtólapot simán felpakoltam erre a pultrészre. És rájöttem, hogy ez egy olyan hatalmas terület, hogy akár rétest is nyújthatnék, ha tudnék, elférek, nincs útban semmi. Csak egy a baj - egy árva kukkot sem látok, mert a fényt pont eltakarom:). Végül csak elkészült a tészta, mert valahogy eltáncoltam a fény elől, sikerült kinyújtani és felvágni is, de egyértelművé vált az új év első és legfontosabb beszerzése - egy normális fényt adó világítás a konyha legújabb részére. Tegnap még túrtam egy keveset, hogy milyen is lenne az igazi - a sokféle fénycső közül valami, vagy "soklábú" spotlámpa leddel -, de okosabb nem lettem. Az biztos volt, hogy aránylag kisfogyasztású, és nagy fényerejű kell. Szerencsére van hova menni kérdezni, és mivel ma nem dolgoztam - éljen a BKV -  délután felfedezőútra mentem. Rögtön találtam egy igazán jópofa, forgatható (?) fénycsövet, majdnem egy méter hosszú, hihetetlen fényt ad, és a plafonvilágításnak 1/12 részét fogyasztja. És még drága sem volt.  Hazahoztam, felszereltük, férjemnek is tetszik, és azóta örömködöm, hogy mennyivel lett nagyobb az eddig sem kicsi konyhám. És talán végre lesz egy olyan hely, ahol nemtermészetes fényben is tudok majd fényképezni.

Ha egyszer végre főzök vagy sütök fényképezésre méltót:).

Az úgy kezdődött, hogy már megint semmi karácsonyi hangulatom nem volt egészen az Angyalka-GBT-ig, olyannyira, hogy még azt sem tudtam, mit is fogunk enni. Némi ajándék-beszerzésen és a fenyő lakásbaszoktatásán kívül semmi előkészületet nem tettem.  Mondjuk nagy karácsonyi főzést nem terveztem, végül vargányakrémlevest gondoltam ki, és a megszokott bélszín-vacsorát Dolce vita morzsás lazacára terveztem lecserélni. A desszertet valahogy mindig kihagyjuk 24-én. Tavaly végre sikerült meggyőzni anyámat, hogy a család karácsonyi töltött káposztáját én főzöm a kemencében, és 25-én visszük, így az ünnepi vacsorán kívül ez volt a feladatom 24-re.

Aztán 23-án este hazaérve nem túl jó meglepetés fogadott, a lényeg, a vacsora-tervek csak tervek maradtak, a karácsonyt egyedül töltöttem, néha itthon, és csak a töltött káposztát főztem meg. A beszoktatott fenyőt a pénteki korai tavaszban simán kiraktam a kertbe a helyére, mivel alig volt kinn hűvösebb, mint a lakásban.

A szilveszterünk viszont már közösen volt, itthon, kettesben. A megszokott vacsora malacsült párolt lilakáposztával, és csak úgy az általános éhség ellen tatárbifsztek. Ami majdnem kimaradt, mert igen komoly harcot kellett folytatnom a bélszínért, de szerencsére sikerült kapnom egy félkilós darabot. Így ha a karácsonyunk nemnormális volt is, legalább szilveszterkor megmaradtak az étkezési hagyományaink.

És néhány szó az elmúlt évről: rendszeresen főztem; a szükségesnél kevesebb sütit sütöttem (habár ez egyikünkön sem látszik:)); nagyon keveset írtam; sok bloggert személyesen is megismerhettem, részben a segítsütinek, részben a GBT-nek köszönhetően, és talán elmondhatom, hogy lett köztük barát is. Talán van egy nagyon kevés közöm egy játszótérhez,  és egy család éves étkezési hozzájárulásához.

Színesítettük a kertet; nem utaztunk és nyaraltunk, de ígéretet kaptam, hogy idén megyünk valamerre; lett két macskánk, és elsirattuk Szamárkutyát.

És szégyenszemre, ígéretemmel ellentétben, sajnos nem sikerült cipősdobozt csomagolni, de már most elkezdek gondolkodni, nehogy a következő karácsonyról is lemaradjak.

Mindenkinek jó egészséget, békés, boldog, sikeres 2010-et kívánok:).

A szombati programra nagyon készültem, legalábbis hangulatilag. Pénteken nem dolgoztam, de meg kellett járnom Pestet, emiatt eléggé nehezen készült el a vinnivalóm.

Tapenade-ot készítettem, Piszke receptje volt a kiindulás, méricskélés nélkül valami lett belőle. Mivel még soha nem ettem ilyet, sőt, azt is be kell vallanom, hogy nagyjából egy hónapja szeretem csak az olajbogyót, nem tudom, ilyennek kell-e lennie, de nekem ízlett. Meg készült hozzá sós, általam keksznek nevezett valami, ami önmagában annyira semmilyen ízű lett, de a kenőccsel igazán jót vacsoráztunk belőle pénteken.

Szombat reggel telepakoltam a kocsit, és teljesen normálisan bejutottam a munkahelyemre, majd beszereztem a beígért eszközöket. Aztán felhívtam moest, hogy elvigyem a város másik részére. Sikeres túlbonyolításom után találkoztunk, közben eszembe jutott, hogy csak a tapenádot felejtettem a munkahelyemen, a hűtőben, így a remek hóesésben visszakavartunk. Hiába ismertem kerülőutakat, meg közel is voltunk az Árpád-hídhoz, így is közel másfél órába telt, mire átjutottunk Budára. A kocsiban moeska kapott kekszet a kenőcshöz, majd a Margit-híd lábánál úgy döntött, a találkozón tölthető rövid idő miatt inkább hazavillamosozik. Amit sajnáltam nagyon, főleg, hogy ezek után a budai hegyi utakon 10 perc múlva a célnál voltam, még így is jó két órás késéssel.

Aztán bementem a számomra meglepő helyre - galéria a pincében, ez eléggé bizarr volt:), mindenesetre nagyon klassz hely, és Éva képei gyönyörűek - , és egy olyan társaságba kerültem, akik közül senkit(!) nem ismertem. Kipakolás, ismerkedés, és a hihetetlen információhalmazban szerintem mindenkit nagyjából a harmadik nekifutásra sikerült megjegyezni. Nagy segítségemre volt a beazonosításban Okostojás, ezúton is köszönöm a pátyolgatását.

És bénáztam sokat, meg beszélgettem sokat, meg kóstoltam is sokfélét, inkább fel sem sorolom:).

És majdnem elfelejtettem moes rámbízott angyalka-ajándékát átadni Közös gomba Schteca-nak, úgy rohantam utána a kapuba:), ezúton is bocsánatot kérek tőle.

És kaptam angyalka-meglepetést is, Sajtkukac Orsitól, medvehagyma- és paprikakrémet, és ösztönzésképpen egy nagyon szép édes és sós süteményes könyvet, hogy ne legyen mire fogni, hogy nem sütök:). Egyébként egyáltalán nem irigyeltem az Angyalkámat, mert hebrencs módra ugrottam bele a játékba, és később jutott az eszembe, hogy a magamról túl sokat el nem áruló bejegyzéseim miatt milyen nehéz helyzetbe hoztam szegényt. De sikerült meglepnie, nagyon hasznos és finom ajándékokat kaptam. Köszönöm, még egyszer, nagyon:).

És egyszer csak eljött az asztalbontás ideje, összepakoltunk, röpke autótakarítás után irány a Moszkva tér, Doki és Okostojás onnan metrózott, Annát pedig hazavittem Békásra.

Majd hazadöcögtem, szó szerint. És otthon megtaláltam a táskámban a fényképezőgépet, amit eredetileg használni szerettem volna:).

Az általam vitt ajándékot most délután fogom átadni, a moesnek szánt, rám bízott  angyal-ajándékot meg, remélem, hamarosan.

Köszönöm a szervezést Dokinak és Gabojszának, örülök, hogy ott lehettem, külön öröm, hogy végre sikerül arcot társítani a blogokhoz:), és sok kedves embert ismertem meg, és köszönöm minden jelenlévőnek a soksok finomságot, amit megkóstolhattam.

Nem terveztem, hogy nevezek Max VKF!-kiírására, de úgy alakult, hogy ma már megint nagyon nem volt ötletem az ebédre, csak a kiindulás, a mélyhűtőből kiszedett "meglepetés-csomag". Amiben felolvadás után nem nyúlfilét találtam (nem mintha arra jobban felkészültem volna:)), hanem két csirke csontnélküli mellét. A töprengés és receptkeresés közben tudatosult bennem a mai határidő, és kivételesen eszembe jutott egy gombóc. Ami szerintem ebben a formában nem felel meg a kiírásnak, mivel csak köret, de nagyobb mennyiségben, kiadósabb leves után simán főételként is működne. De az persze nálunk nem működik:).

Ha rákészültem volna, főztem volna darálthúsos töltelékes krumpligombócot, a levéből meg igazi "gombóclevest" fokhagymás rántással, nagyon sok petrezselyemmel, apró gombóc levesbetétekkel, de ez volt már korábban . 

És ha nem 11 órakor találtam volna ki a pályamű-gombócot, vagy megfelelő időben továbbgondoltam volna, több krumpliból főztem volna meg a gancát, és a húslevesbe is ilyen köretet tettem volna.  

Szóval a csirkemell. Mind a négy darabot harmadoltam, sóztam, borsoztam, és egy serpenyőben, kevés olívaolajon pirosra sütöttem. Négy almát felszeleteltem és melléraktam párolódni-sülni.

A gombócokhoz 8 kisebb krumplit meghámoztam, kockákra vágtam, és annyi sós vízben, amennyi éppen ellepi, megfőztem. Amikor már villával jól szét tudtam törni, a krumplinyomóval nekiestem, megkavartam, és 3-4 evőkanál rétesliszttel megszórtam. Jó alaposan elkevertem, majd egy kicsit hűlni hagytam. Serpenyőben olajat forrósítottam, a krumplis maszatból apró diónyi gombócokat formáztam, és az olajban néhány perc alatt az összes oldalukat pirosra sütöttem.

És készült róla nem túl jó kép, még az utolsó pillanatban sikerült lekapni:).

Levesbetétként ugyanígy sütöttem volna ki, csak jóval kisebb, mondjuk  mogyorónyi gombócok készültek volna, és még forrón kanalaztam volna rá a húslevest.

Nem túl diétás egytálételnek dupla mennyiségű krumpliból készülne, és zsíron pirított hagymával, tejföllel, reszelt sajttal tálalnám. Vagy csak fokhagymás tejföllel, reszelt sajttal. Vagy édességpártiaknak kevesebb sóval készíteném, és akár sült almával, porcukorral tálalnám. De kereshetnék némi fanyar és sűrű lekvárt, kevés alkohollal és vízzel felfőzném, és bele lehetne mártogatni.

A krumpliganca receptjét Solymár József Palóc lakoma c. könyvéből módosítottam.

Mindig megfogadom, hogy ha valami bepakolok a mélyhűtőbe, felcímkézem. Aztán nagyjából két hétig tart a lelkesedés, és utána gondolkodás nélkül megint csak pakolok bele mindenfélét. Most megint olyan kaotikus állapotok uralkodnak benne, hogy a húsról nagyjából csak felolvasztás után derül ki, hogy milyen állat alkatrésze volt eredetileg. Már hetek óta csak leveszöldséget vásárolok,  és egyebeket úgy főzök, hogy egy fagyos csomagot kiszedek, és meglepetés készül belőle. Így sikerült már kockázott sertéscombból és -bélszínszeletekből, némi füstölt tarjával dúsított székelykáposztát főznöm.

Még van benne néhány halfilé, nyúlcomb és -gerinc, darált hús, és sajnos szintén beazonosíthatatlan a készétel-készletem is.  Meg több kilónyi vegyes erdei gomba - vargánya, csiperke, rókagomba. Ami részben úgy került a mélyhűtőmbe, hogy tavasztájt voltam anyáméknál a hegyen, és nagyjából három kosárnyi gombát szedtünk össze ketten két óra alatt. Szívesen otthagytam volna náluk, majd hazafelé bepróbálkoztam három telefonnal is, hátha valakire rá tudom sózni, de egyéb elfoglaltságaik miatt reménytelen volt. Így rám maradt az egész kupac, egész este anyám módszerével gyártottam a kis csomagokat. Pucoltam, aprítottam, forrásban lévő sós vízbe dobtam, szűrtem, zacskóztam, és a csomagokat ügyes kis dobozokba pakolva lefagyasztottam. Így lett négy darab, egyenként kb. 40-50 dekás gombatéglám. A többi  csomagot ugyanakkor, már fagyasztókészen vittem haza. 

Be kell vallanom, hogy gyerekkoromban a hegyen rengeteg gombát szedtünk, de elég korlátozott volt az elkészített ételek köre. Nagyon ritkán rántott őzláb vagy hatalmas fejű csiperke volt a menü, de inkább pörkölt, zöldséges gombaleves vagy tojásos gomba készült. Ezeket nagyon meg is untam, de annyira, hogy nagyon sokáig egyszerűen eszembe sem jutott a gomba, mint alapanyag. Később "kitaláltam" a gombás, tejszínes pulykaragut, majd a tejszínes gombaszósszal letakart natúr hússzeletet, de itt megállt a tudományom. 

Ilyen előítéletekkel határoztam el, hogy hétvégén pusztítom kicsit a vargánya-készletet. Mert nagyon sok van belőle, és nagyon ki kellene végre találnom azt a receptet, amit szívesen megfőzök bármikor (hallom a hangokat, hogy miért is sír, aki ennyi vargányával lakik egy háztartásban). Már megint net- és szakácskönyv-bogarászással telt el több órám, és semmit nem találtam, így nagyjából fejből készült a fokhagymás, petrezselymes vargányaragu házi szélesmetélttel.

Hozzávalók:

a raguhoz:

• kb. félkilós fagyasztott "vargányatégla"
• 4-5 gerezd fokhagyma
• 1 csokor petrezselyem
• 4-5 zsályalevél
• kb. 5 dkg. vaj
• só, frissen őrölt bors
  

a házi szélesmetélthez 

• 2 tojás
  
• kb. 30 dkg. rétes- és finomliszt, összekeverve
• só
  

A téglát előző este kivettem a mélyhűtőből, és a sima hűtőben olvasztottam ki. Először a tésztát összekevertem, nyújtottam, és kb. egy centis csíkokra vágtam, majd félreraktam pihenni.

A raguhoz a majdnem teljesen kiolvadt gombát jól felaprítottam, lecsöpögtettem. A vajat felolvasztottam, borsoztam, az aprított petrezselymet belekevertem, majd a jól összetört fokhagymát is beleszórtam. Amikor már illatozott, ment bele a gombaapríték némi sóval,  a zsályalevelekkel, kicsit megpirítottam, a lecsöpögtetett lével fölengedtem és kb. 10-15 perc alatt megpároltam. Közben kifőztem a tészta felét (a maradékot megszárítom, jó lesz legközelebb), összekevertem, és jó sok reszelt sajttal tálaltam.

Sok blogon olvashattunk (pl. itt, a képet is ott találtam) az elmúlt hetekben a szokolyai bioszilva-akcióról. Szüleim a hétvégén jártak arra, és már a gyümölcsösbe sem mehettek be, mert az összes elfogyott. Sőt, annyira elfogyott, hogy a másik kétfajta, jelenleg még félérett szilvára is annyi előjegyzés van, hogy valószínűleg abból sem marad semmi. Semmiképpen ne induljatok el csak úgy vaktában!

Egy igazán tevékeny hétvégén vagyunk túl. A szokásos hétvégi rutinfeladatokon kívül főztem a  masinán egy eléggé ízetlenre sikeredett húslevest; ötlet híján csirkeszárnyat rántottam ("ürítsük a mélyhűtőt" jeligére), amit maradék salátával ettünk tegnap; ma pedig, mivel telefonügyeletben voltam és bármelyik pillanatban rohanhattam volna dolgozni,  a maradékot némi frissen készült krumplipürével. Közben, a két nap alatt  virágoskertet és sövényt gazoltam; büdöskét, sásliliomot, terülő szegfűt ültettünk; a Férj füvet nyírt; több m3-nyi vizet kilocsoltunk a kertre; járdát gyomtalanítottam szombaton este - mikor máskor:D; a Férj legalább négy évvel ezelőtti karácsonyi ajándékát, egy eddig nem használt bambusz nyugágyat fel- vagy leköltöztettem a garázsból a kertbe. Utcaszomszéd-látogatásra indultunk, lett belőle hegymászás; ma délután sütöttem egy áfonyás-szedres-barackos-szilvás (több felhasználandó gyümölcs nem volt a hűtőben) cobblert - de meg sem kóstoltuk. Kitaláltuk a ház és a járda közötti rész felhasználhatóságát, gyönyörködtem az OLYAN rózsa bimbójában. A komposztban áttelelt új-zélandi spenót magból különböző helyeken keletkezett friss hajtásokból tésztában-spenótos nokedlit terveztem rengeteg reszelt sajttal és fokhagymás tejföllel, de erre már nem volt idő. Majd kedden:).

Ezek után, már sötétben átköltöztettem a nyugágyat a fűzfa alá - a szomorú fűz a Férj kívánsága volt, a legnagyobb hőség közben vásároltam és ültettem egy pirosas ágú, nem túl nagy levelekkel megáldott példányt, amit első évben nem győztük locsolni. Nagyjából négy ága volt, egyik sem volt hosszabb 40 centinél. 6 éve. Azóta egy nagy bozót lett, kéthavonta neki kell esni a metszőollóval - szóval a kedvenc nyugágyat átszállítottam a kedvenc fűzfa alá, beleültem, lábam a fa törzsén, és nagy bambán néztem ki a fejemből. Néztem - és hallgattam - a repülőket,  a tücsküket csak hallgattam, de legfőképpen a 80 %-ban teli holdat bámultam, ahogy a fűzfa bozótján átvilágított. Szamárkutya közben meglátogatott, majd otthagyott, én meg ültem a kedvenc nyugágyban, néztem a holdat, és azon gondolkodtam, mennyire jó nekem, hogy legalább vasárnap este 9-kor nem kell sehova rohanni, nyugodtan kitalálhatom a jövő heti és hétvégi feladataimat:).

UPDATE 2009.08.04: a  cobbler, habár hidegen ettük, de nagyon finom lett. Valószínűleg tovább sütöttem, mint kellett volna, emiatt kicsit kopogósabb lett a tészta teteje, de csak a teteje.