Volt otthon vagy egy kiló sárgabarack, ami nagyon nem akart elfogyni, és jobb híján terveztem egy jófajta sütit belőle. Pénteken. De elkapott az örök dilemma: milyen legyen, ami nem túl macerás, gyorsan és egyszerűen elkészül, a viszonylag korlátozott sütialapanyagaim elegek hozzá, és tárolható vagy két napig. Lustaságom ilyen szinten határtalan, egész hétvégén töprengtem rajta, de semmi okosság nem jutott eszembe, így a vasárnapi ebéd után eljött a csendes pihenő ideje (erről eszembe jutott, hogy már vásott óvodás koromban is mennyire utáltam a délutáni csendes pihenőt, a nyári táborok alatt ez utálat csak hatványozódott. Most pedig a következő héten minden bajom van, ha a két nap közül legalább az egyik délután nem tudok aludni legalább egy órát), és a süti még mindig sehol. Valószínűleg hatott a pihenő, mert ébredés után alig egy órával már a sütőben volt a mű. Szakácskönyv- és blogolvasás nélkül, fejből.
Pénteken piacoztam két csomag bajor túrót, amiről mindig elfelejtem, hogy az nem a mi hagyományos túrónk, sokkal inkább valami tejfölös krémtúró-szerűség. Eredetileg túrós csuszához szántam, de ez arra nem jó, így tökéletesnek gondoltam a süti tésztájához. Végül is szoktam sütni sajtosrudat túrós tésztából, nagyon rossz csak nem lehet. Mivel ez az összetevő volt az alap, előkaptam a csodamasina keverőedényét, és méricskélés nélkül, szemre szórtam a belevalókat, amíg sütő felmelegedett 180 fokra.
Vagyis ment az edénybe:
Jó 10 percig kutyultattam az eszközzel, közben megmostam és csak úgy kézzel elfeleztem a barackokat, egy közepes zománctepsit kivajaztam, és kb. 2 evőkanál kristálycukorból és némi fahéjból jófajta fahéjas kristálycukrot kevertem (pont olyat, mint amit gyerekkoromban a palacsintába raktunk, csak jóval fahéjasabbat:)). Amikor már jó egynemű lett és minden elkeveredett, nagyjából egy sűrűbb puding-állagú, kicsit savanykás ízű folyadékká vált. Beleöntöttem a tepsibe, rápakoltam a felezett barackokat, megszórtam a fahéjas cukor felével és kb. 40 percig, tűpróbáig légkeveréssel sütöttem.
Az eredmény? Savanykás, frissítő ízű, végre nem kanalas, hanem remekül vágható süti. Jobb híján találtam neki ezt a nevet, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.
(Ma reggel kerestem valamit a hűtőben, és akkor találtam meg egy kis tálkában azt a feketeszedret, amit eredetileg a barackok közé terveztem. Lehet, hogy lassan be kellene szereznem egy üzenőfalat a hűtőszekrényre, hogy biztosan minden alapanyagot felhasználjak?)
Van abban valami jellemző, hogy egy majdnem egész napos semmittevés és egy jó másfél órás szakadó eső után a rengeteg észbeli képességgel megáldott kerttulajdonos háziasszony este nyolckor fogja a metszőollóját, lemegy a kertje alsó részébe és nekiáll fákat, bokrokat, sövényt metszeni. Nem zavarja, hogy rendszeresen a nyakába zúdul több liternyi víz az ágakról, nem zavarja, hogy a sövény között elsüllyed a sárban, nem zavarja a kerttulajdonos férj lesajnáló pillantása. Nem, ő élvezi, hogy nincs 35 fok, nem süt a szemébe a nap, csak metszi a fák alsó- és néhány felső ágát, a bokrok nyurga hajtásait és a sövénynek kijelölt helyről kimerészkedő dzsungelt.
(a kép tavaly ilyenkor készült, metszés után hasonló méretűek lettek a növények, csak a fű most sokkal zöldebb:))
Azt hiszem, kevés olyan hagyományos magyar étel létezik, amelyiket többféleképpen készítenek, mint a lecsót. Tipikusan "ahány ház, annyi lecsó", sőt, még én magam is rendszeresen variálok rajta. Vagy azért, mert a szezon elejére elfelejtem, tavaly hogy főztem, vagy azért, mert valami újabb hozzávaló jut eszembe, vagy csak úgy.
Emlékszem, még zsenge háziasszony koromban a hagyma után közvetlenül rettentő sok paradicsomot pakoltam az edénybe. Abban az időben történt, hogy jófejként vendégül láttam volna lecsóra egy ismerőst, aki, mint szerencsére idejében kiderült, nem szerette a sült paprikát, így valami más készült neki. Viszont eszembe juttatta, hogy akár meg is lehetne fordítani a sorrendet: hagyma, paprika, paradicsom. Azóta, ha nem felejtem el, így készül.
Egy másik emlékem, szintén az őskorból, a lecsó-befőtt. Azt hiszem, eddig egyszer főztem télire eltett lecsót, megettük, én inkább nyűgösen, és utána egészen pontosan két hétig töprengtem, hogy mi lehet az oka, hogy nem olyan, mint nyáron. Aztán anyámmal beszélgettünk, szóba került, elmeséltem, hogy is készült, és akkor jutott eszembe, hogy nem a konzervséggel volt a baj, hanem azzal, hogy hiányzott belőle a füstölt szalonna. Télre tényleg elfelejtettem, hogyan is szoktam főzni:).
Most már az alapok nagyjából összeálltak, de még mindig tudom variálni. Először is nem mindegy, hogy hol készül. A konyhában főzve nem lesz igazi, csak bográcsban, vagy újabban a masinán készülhet. Csak kiolvasztott és jól kisütött szalonnán készülhet, és kell bele füstölt kolbász és jófajta virsli is. A kezdeti fele paradicsom - fele paprika arányt 20/80-ra változtattam, és a paprika kb. 1/3 része már bogyiszlói. Néha kerül bele cukkini vagy tök, csipetke illetve házitarhonya szinte mindig, és melegítés közben tojást is szoktam bele ütni.
Tegnap magamhoz képest korán indultam haza, tudtam, hogy a hűtő alján kornyadozik néhány paradicsom, így hazafelé piacoltam némi paprikát. Hazaértem, pánikszerűen begyújtottam a masinába, mindenfélét aprítottam, és az egyéb teendők között elkészült az idei első.
A tegnapi verzióhoz kellett, nagyjából kb. 6-8 személyre:
Tűzgyújtástól tálalásig nagyjából egy órás feladat, főleg az aprítótevékenység a macerás benne. Főleg mai, holnapi, ... ebédnek készült, de annyira nem tudtunk ellenállni, hogy vacsorára jó vastag szelet kenyérrel ettünk belőle. És persze evés közben jutott eszembe, hogy néhány éve már összenyomászolt fokhagymát is szoktam a hagyma és a paprika között belerakni. Nyár végére, azt hiszem, belejövök:).
Csalamádé... Néha főzőcske, ritkán sütőcske:), néha kertezés, néha állatfarm, néha csak úgy. És néha méla csönd, mert lustaság vagy alkotói válságnak hívott lustaság kap el:)

